Szörnyű,hogy mennyi mindenen csalódik az ember ahogy tapasztalatokat szerez.Magában,másokban,az apjában,az elképzeléseiben.Minden naiv képzelet volt csupán amik lassanként kártyavárként összeomlanak.Nem az idő múlása fáj,hanem,hogy az idő múlása magával hozza a tapasztalatok és a felnöttéválás fájdalmát.Amikor szerelmes voltam azt hittem örökké tarthat...Ő volt az első de most hogy ez is összeomlott már nem tudok olyan naivan és boldogan tekinteni az elkövetkező szerelmekre.Nem a múló szerelem szilánkjai vannak a szívemben,hanem a csalódásé,hogy valami ami egykor a legszebb volt amit eddig átéltem csak úgy tönkrement  és már nem akartam mejavítani.Tönkre ment pedig mennyi ideig hittük,hogy ez az amit igaz szerelemnek hívnak.Szörnyű dolog a félelem.Csak lassanként férkőzik belénk amikor már megtapasztaljuk,hogy az amit szépnek,tökéletesnek találtunk mégsem az.Akkor már elkezd félni az ember,hogy semmi se lehet az...

Talán majd egyszer amikor már nem azt találom a legjobb megoldásnak,hogy eltaszítsam magamtól azt akit egykor annyira szerettem.

Ezt a gondolatmenetet Elenyának ajánló...Kiváncsi vagyok mit gondol...